Tankó Emőke

Tankó Emőke vagyok, a Juventutti Alapítvány szociális referense, önkéntes koordinátora. Kolozsváron a Babeș – Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia-, illetve ezzel párhuzamosan a Pszichológia és Neveléstudományok Karon szereztem alapképzéses diplomáimat. Az alapképzés után szintén az említett egyetem Teológia Karán és a Szociológia és Szociálismunkás-képző Karon tanultam Tanácsadást.

Több, mint fél évtizede ballagtam el az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceumból. Tisztán emlékszem a nagy napra: lovas felvonulás, népviselet, tarisznyák, érzelgős beszédek, szentmise, öröm, hála, elérzékenyülés, és nem utolsó sorban a felhúzott, kinyitott esőernyők képe jut eszembe. Élesen megmaradt emlékeimben, hogy mennyire kihangsúlyozták a búcsúbeszédekben az egy fejezet lezárását, a nagybetűs élet küszöbét és a kitartás fontosságát, mindenki érzékeltette, hogy a jövő lehet nehezebb lesz, fel kell nőnünk hozzá, döntéseket hoznunk, megtanulnunk talpon maradni és haladni. Ez valóban így is volt, a boldogulásunkhoz kellettek az erős, öntözött gyökerek, amelyekből erőt merítve nőhettünk, fejlődhettünk és az önmegvalósításunkon dolgozhattunk.

Visszagondolva az ott töltött időre, én bátorkodom kijelenteni, hogy az iskola a legjobb tápanyagokat nyújtotta nekünk. Akkor nem érzékeltem, nem értékeltük annyira, sokszor untuk ugyanazt a történetet meghallgatni többször is, számtalanszor nehezünkre esett a szilenciumokon maradni, csendben lenni és tanulni. Bizony kamaszként párszor leléptünk volna az októberi vecsernyékről is, elszaladtunk volna egy-egy olyan beszéd elől, amit a Papbácsi tartott egy-egy osztálybeli konfliktus után… pedig ő csak őszinte volt, mi meg szégyelltük magunkat a tetteinkért vagy épp egymás tetteiért. Rettentően kellemetlen volt.

Ma viszont … ennyi év után, mindent értek, és mindenért hálás is vagyok. Szívesen visszamennék és beülnék az osztályterembe, örömest végighallgatnám a Papbácsi tanulságos történeteit és szívesen maradnék bármelyik órán, mert most tudom értékelni igazán a tanárok törekvéseit, és most látom, hogy nem lehetett könnyű velünk. Köszönet érte. Köszönet azért is, hogy ez az iskola felépült és nekünk lehetőséget adott a továbbtanulásra, arra, hogy elérjük céljainkat. Sokunknak sikerült is.
A nosztalgia mindig érzelgős, de tény, hogy az iskolának sokat köszönhetek. Tanáraink a tantárgyak mellett az emberségre való tanítást is fontosnak tartották, figyeltek ránk és igyekeztek jó útra terelni minket. Ott voltak nekünk, ismertek minket, és azt akarták, hogy a lehető legjobban felkészüljünk az útjainkra. Én úgy érzem, hogy az én esetemben (és biztosan még sok diák esetében) ez eredményes is volt. Eljutottam egyetemre, a párhuzamos szakok okozta nehézségek ellenére maradtam Kolozsváron és tanultam, hogy megvalósíthassam gyermekkori álmaimat, tanulhassak, fejlődhessek és aztán másokon, nehéz helyzetben levő gyerekeken segítsek. Ma egy Csíkszeredában működő alapítványnál dolgozom és gyakran eszembe jut, hogy a bennem rejlő szociális érzékenységem erősítésében biztosan szerepet játszott egy olyan iskola is, amelynek céljai megegyeztek az enyémmel, azaz: segíteni továbblépni a nehezebb körülmények között élőket is. Mint tudjuk, a líceum ez az iskola volt.

Mit üzenek a végzősöknek?
Elsősorban azt, hogy legyenek hálásak az iskoláért, a lehetőségekért, az ott dolgozó emberekért. Becsüljék meg mindenki munkáját, mert az fontos. Azt is üzenem, hogy el lehet érni a reális terveket, ha dolgoznak értük. Akarni, tanulni, tenni kell. Kitartani és ha elesnek, felállni. Üzenem, hogy nem kell mindenkiből miniszter, híres politikus vagy bármilyen híresség váljon (az ember értéke nem itt kezdődik) a lényeg, hogy legyen jó ember, úgy igazából jó ember, mert az olyan emberekre nagy szüksége van a világnak.

Amikor leültem, hogy írjam meg ezeket a kis gondolatokat elhatároztam, hogy beleírom az egyik legfontosabb leckét, amit tanultam az iskola egyik tanárától, az egyik kedvenc tanáromtól. Ő egyike volt azoknak a tanároknak, akik a leadandók, az oktatás mellett hangsúlyt fektettek a nevelésre, a hogy vagyunk kérdésre. Tőle tanultam meg, hogy: a felhők fölött mindig ragyog a Nap. Ez volt az egyik legszebb útravaló, amelyet tarisznyámba helyeztek, helyeztem az iskola falai között. Köszönöm!