Kalányos Ottó

(Részletet szeretnék elküldeni a most készülő új könyvemből… Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb küldeni. Belecsöppentünk a vizsgaidőszakba… ☺ Kívánok áldott napokat!! Vigyázzanak magukra… ☺)
Isten mindig tudja, hogy mire van szükségünk. Ha kezébe helyezzük életünket, akkor a legkilátástalanabb helyzetből is ki tud vezetni a fényes, tisztán látható, helyes útra. Történetemet folytatva ezt a csodálatos életeseményt szeretném megosztani.
Nem vártam a hétfőt. Tudtam azt, ha leadom a dokumentumaimat, akkor biztos nem fejlődök hivatásomban. De annál inkább vártam a vasárnapot. Hiszen életre szóló esemény történt falunkba: papszentelésre került sor. Tudtom szerint még ilyen nagy esemény nem volt községünkben. Számomra ez kettős ünnep volt. Mi, fiatalok az ünnep napján sorfalat álltunk. Én a hátsó bejáratnál álltam, bent a gyóntatófülke mellett. Egyszer csak egy atya ment el előttem. Néhány lépés után visszafordult és odajött hozzám. Megfogta a karomat, és azt kérdezte:

• Te vagy Kalányos Ottó?
• Igen, én vagyok. – válaszoltam félénken.
• Annyira vártalak felvételizni. Miért nem jöttél?

Igen. Ez az atya Berszán Papbácsi volt. Isten küldte azon a csodálatos napon oda hozzám. Elmondtam a helyzetemet, hogy mi történt velem. Azt is elmondtam, hogy az éneket választottam a hittan felvételi helyett. Azon a napon megnyugtatott és mondta, hétfőn ne menjek sehová, mert felvesznek a teológia osztályba. És így is volt. Isten megmutatta nekem hatalmát és kegyelmét. Aki mindvégig mellettem állt, az anyukám volt. Végig hitt abban, hogy nekem a papi hivatás útján kell járnom, és biztos volt benne, hogy a megfelelő iskolába fogok jutni. Nincsenek véletlenek. És ezt e kis élettörténet is bizonyítja.
Kedves olvasó, kedves barátom! E kis történet elolvasása után gondolj vissza arra, amikor a leghatékonyabban megmutatkozott Isten az életedben. Nagyon fontos ezt a nagy eseményt gyakran felidézni, mert erőteljesebben tudsz előrehaladni a hit útján. A krízisekben is segít megerősödni, felállni az elesésekből. Én nagyon sokszor ebből táplálkozom. Mert megtapasztalni Isten ingyenes ajándékát olyan biztonság, mely soha el nem múlik. Ha van célod, tarts ki mellette. Ne engedd, hogy bármi vagy bárki eltántorítson. Hiszen olyan könnyű meginogni. De annál nehezebb visszatérni az eredeti célhoz. Ha az én esetemet is nézed, rájössz arra, hogy egy fellángoló új cél lehet a veszted is. Életed elrontója. Ezért figyelj Isten látható jeleire, melyet embereken keresztül tesz sokszor. Ha mindezeket a kegyelmi ajándékokat megtapasztaltad, helyezd Isten tenyerére életed, és nehéz napjaidban gondolj vissza arra, amikor Isten a hivatásod útjára vezetett.

Új út kezdete…

Szeptember 15. Minden diák várva várt napja. Vagy nem? Minden diák számára egy új út kezdete, de főleg azon diákok számára, akik megváltozott környezetben kezdik meg ezt az utat. Tele izgalommal, sokszor álmatlan éjszakával, de ez a fajta izgalom tele van örömökkel is. A következő kis történet inkább azoknak a diákoknak, nem-diákoknak lesz érdekes, akik egy új élethelyzetbe kellett belehelyezkedjenek, esetleg otthonuktól távol.
2009. szeptember 12., szombat. Nagy izgalommal pakoltuk ruháimat a bőröndbe. Aztán 13., vasárnap. A szentmisét felajánlottam ezért az új tanévért. 14., hétfő reggel öt óra. Egész éjjel nem aludtam semmit izgalmamban. Gyomoridegem volt, hogy milyen is lesz az új életem. A hajnal csendjében, könnyes búcsút véve szüleimtől, elindultam a buszállomás fele. Igaz, hogy itthon voltam még a faluban, de félelemmel tettem meg az első lépéseket a busz lépcsőjén. A munkába igyekvő emberek néztek és mosolyogtak. „Itt egy kicsi barna gyermek nagy poggyásszal, életerővel. Indul iskolába” – mintha ezt olvastam volna ki a biztató tekintetekből és mosolyokból. Amikor Csíkszeredába megérkeztünk, eligazítást kértem, hogy miként tudok eljutni a vonatállomásra. Ugyanis nagyon ritkán jártunk a városba és nem ismertem a helyet. Ahogy most visszagondolok gyermekkoromra, elemi iskolásként anyukám még mindig ott volt mellettem minden fontosabb eseménynél, mely velem történt. A kis Roncali, a későbbi XXIII. János pápa jut eszembe, mikor új élet reményében kisgyerekként egyedül indul az új iskolája fele. Igen. Ekkor, kilencedikesként anyukám már teljesen a felnőttes énemet látta bennem, és Isten kezébe helyezett, hogy Ő legyen az, aki mellettem van és segít a nehézségekben. Ahogyan ballagtam a vonatállomás fele, összegyűltek a könnyeim. De a hála könnyei voltak ezek. Azokért hullt, akik hittek bennem végig. Akik tudták, hogy Isten ajándéka vagyok. Kiválasztott, aki Jézusra mutat, és kiosztja a rá vágyóknak. Miután megvásároltam a vonatjegyemet és eligazítást kaptam, hogy melyik vonatra is kell felszálljak, egy olyan fülkében kaptam helyet, ahol egy fiatalember egyedül ült. Csendben voltam és csodáltam ezt az új helyzetet. Hiszen vonaton sem ültem még addig. Nagyon kellemes volt. Amikor már a felcsíki falvakat elhagytuk, érdekes érzés fogott el. Kicsit megingott a magabiztosságom. Nem tudtam, hol kell leszálljak, így megkérdeztem az úriembert, merre tart, és kértem, a gyimesfelsőloki vonatállomáshoz közeledve figyelmeztessen engem, mert nem tudom, mikor kell leszállni. Mosolyogva megnyugtatott, hogy időben fog szólni. Aztán kérdéseket kezdett feltenni nekem, melyekre illedelmesen válaszoltam is. Egyik különös megállapítása az volt, így ismeretlenül, hogy belőlem biztos pap lesz. Nagyon meghökkentem, hiszen csak úgy a semmiből jelentette ki. Akkori időben még szégyelltem felvállalni, hogy papi hivatást érzek, talán azért is, mert szellemi téren nem a legjobban produkáltam addig. Így csak csendesen és elcsukló hangon kérdeztem meg, hogy ezt miből gondolja… A válasza annyi volt, hogy nagyon látszik rajtam. Meg kell mondjam, nagyon örvendtem ennek. Örvendtem, hogy ez az idegen, kedves ember ilyennek lát engem. Mikor már közeledtünk, jelzett, hogy készüljek, mert a következő állomásnál le kell szállnom. Megköszöntem a társaságot, a beszélgetést és a segítséget. Isten áldását kérve elbúcsúztam és leszálltam a vonatról. Ismét izgalom volt bennem, mert nem tudtam, merre van az iskola, merre kell mennem. Egyszer csak diákokat láttam nagy hátizsákokkal és Berszán Lajos papbácsit is. Széles mosollyal mentem oda hozzájuk és a papbácsi nagyon megörült nekem. Mivel érte autóval jöttek, mondta, csatlakozzam a lányokhoz, ők is az iskolához tartanak. Szólni sem mertem semmit, csak a hátuk mögött ballagtam. Egyszer csak az egyik lány hátrafordult és bemutatkozott, és elkezdtünk beszélgetni. Mikor megérkeztünk egy falubeli fiú fogadott és megmutatta a szobámat. Bent sok ágy közül egyet kiválasztottam. Emlékszem most is, hogy anyukák ültek az egyik ágyon. Én meg kezdtem kipakolni a bőröndömből. Örök életre megtanultam, hogy kell ágyat vetni… ugyanis akkor, ott nem tudtam még megvetni az ágyamat. Nagyon sokat szerencsétlenkedtem, és főleg szégyenkeztem, mert ott ültek az anyukák, és látták, hogy egy ágyat sem tudok megvetni. Sok próbálkozás után valamilyennek sikerült, majd mentem az osztályterembe. Síri csend volt a folyosón. Amikor odaértem az osztályterem ajtaja elé, egyszer csak megszólalt a csengő. Az osztálytársaim jöttek ki, és én mentem be. Mikor az osztályfőnökhöz értem, bemutatkoztam, mire ő csak annyit mondott, hogy örvend, de az osztályfőnöki óra éppen most ért véget, igyekezzek sorba állni, mert kezdődik hamarosan a nyitó szentmise. Mikor kijöttem az épület ajtaján, már mindenki sorba volt állva. Hátul akartam maradni, észrevétlenül a többiek után menni, de a tizenkettedikesek előre küldtek. Olyan égő volt, úgy éreztem, mindenki csak engem néz. Aztán az osztályomhoz csatlakoztam, ott hátul álltam egyedül, ugyanis páratlan számban voltunk. A szentmise nagyon szép és értékes volt, tele biztatásokkal. Szentmise után mindenki hazamehetett. A bentlakóknak szabad foglalkozás volt, ekkor tettem mindent rendbe az ágyam körül és a szekrényemben. Délután az udvaron sétálgattam egyedül. Hiányoztak nagyon az otthoniak. Egyszer csak egy kis banda verődött össze, ahová engem is hívtak. Ott egy végzős diák érdeklődött tőlem, és pártfogása alá vett. Nagyon szép emlékek. Az osztályközösségbe kezdetben kissé nehéz volt beilleszkedni. Ezt is elmesélem… Másnap reggel, mikor bementem az osztályba, hátul ültem le, ahol egy pad és egy szék volt odakészítve utólag nekem, külön. Mindenki mindenkit ismert és mindenki mindenkivel beszélgetett. Velem nem foglalkozott senki, visszahúzódott voltam, csak figyeltem. Ez így ment pár napig. De egyik reggel nagyon honvágyam volt. Haza akartam menni. És elkezdtem sírni a hátsó padban. Erre mindenki odajött hozzám, ölelni kezdtek, nagyon megsajnáltak, vigasztaltak. Azóta mindig figyeltek rám. Sőt, már a következő évben padtársam is került. Mindenki a szívébe zárt. Én voltam mindenki ’Ottókája’. Így történt az új út megkezdése a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római-Katolikus Líceumban.