Emlékezés egykori iskolámra

Jó, hogy az ember életében, egy-egy intézmény életében kerek évfordulók vannak, s ezek arra késztetnek bennünket, hogy megálljunk, összegezzünk, emlékezzünk, tervezzünk.

Nekem az Árpád-házi Szent Erzsébet Római-Katolikus Líceum ma már csak az emlékeket jelenti. Régen volt, amikor a szüleim elkísértek azon a szeptemberi reggelen, s aggódó tekintetük azt mutatta: elindult… Elindult az életbe, s kezdődik a munka. Vége a felhőtlen játékvilágnak… De benne volt a szülői tekintetben a remény is, hogy itt majd megtanítják mindarra, amire az életben szüksége lesz. S most, felnőtt fejjel azért rovom soraim, hogy hálát adjak régi  iskolámnak, hogy megtanított azokra az alapokra, amelyre a későbbiekben “építkezhettem”. Olyan alapokat adott, hogy nehézség nélkül léphettem mindig egy-egy lépcsővel feljebb.

Vegyes osztály voltunk: gyimesi csángók, moldvai csángók és székelyek. A tanítás és nevelés színvonala is magas volt: jó eredményeket értünk el a tanulmányi versenyeken, mindannyian megálltuk helyünket az iskolából hozott tudással, sőt bátran mondhatom, még az Életben is. Közülünk mindenkiből más lett, de hiszem, hogy  tanáraink örömmel látják: bárhol vagyunk is, megálljuk a helyünket. Minden szavam helyett a legfényesebb bizonyíték arra, hogy jó volt itt iskolásnak lenni az, hogy  én is pedagógus  lettem, mert ez a hivatás a szakmák legszebbike. Gárdonyi Géza fogalmazta így: „A tanító olyan lámpás, mely minél inkább világít másnak, annál inkább fogyasztja önmagát” 

Kedves  tanáraim, köszönöm a Ti “lámpásotok” melegét, fényét. Ebből a melegből osztogatunk mi, régi “iskolások” tovább, tovább.

Bodor Csilla

Gyimesközéplok