Bilibók Loredana

Bilibók Loredana vagyok és Pusztinán, Bákó megyében születtem. Most a szülőfalumban élek és van két kislányom. Luncani-ban dolgozom tanítóként. 2005-2009 között voltam az Árpád-házi Szent Erzsébet Katolikus Gimnázium tanulója.

Úgy kerültem Gyimesfelsőlokra, hogy erről az iskoláról keveset tudtam. Annyi ismeretem volt róla, amennyit megtudtam a már előttem ott tanuló pusztinai gyermekektől. Tudtam, hogy katolikus szellemiségben nevelnek ott és magyar a tanítás nyelve. Mindkettő fontos volt, mert katolikusként ez fontos szempont volt számomra, de magyarul írni-olvasni alig tudtam. A településünkön volt ugyan magyar nyelvóra 2002 óta, de az a heti három óra kevés volt, ahhoz, hogy én magyar nyelven tanuljak tovább. Mégis vállaltam ezt az utat.

Az első év volt a legnehezebb. Leginkább nyelvi, kulturális, gasztronómiai szempontból voltak nehézségeim. A nyelvtudásom kevés volt a zökkenőmentes folyatatáshoz. Az osztályban ugyan pusztinaik voltunk többségben, de a mi kis csoportunkon kívül nehéz volt a többiekkel barátkozni.

Pusztinaról mindenki tudta hogy magyar falu, de mivel az iskolában románul tanultunk mi nem voltunk tisztában az identitásunkkal. A nyelvi nehézségeink miatt a kollégáink nagyon sokszor lerománoztak, ami nagyon rosszul esett nekünk. Bentlakóként az íz világ is ismeretlen, szokatlan volt. De mindezekkel együtt kellett éljünk. A távolság miatt még hétvégén is ritkán tudtunk hazautazni a megszokotthoz. Azonban a bentlakó élet erősen átformálta a világunkat, a szemléletünket, a személyiségünket.
Azonban az oktatók kedvesek és engedékenyek voltak az első évben. Sokat segítettek nekünk, hogy a hátrányunkat gyorsan be tudjuk hozni. Nehéz volt elfogadni a visszaesést az itthoni magas jegyeim után. Ezért általában még reggel korán felkeltem, hogy megtanuljam azt, amit az adott napra kellett tudni. Középiskolai tananyagról lévén szó nem volt idő a tanultak megértésével bajlódni. A legtöbbször mechanikusan tanultam meg olyan dolgokat, amiket nem is értettem. A tanárok és a papbacsi értékelték a szorgalmat és biztattak a tanulásban.

A következő évek már sokkal könnyebben teltek. Úgy éreztük magunkat, mint egy nagycsaládban. Összebarátkoztunk a tanuló társainkkal. Segítettek a tananyag megértésében, helyes írásában. Mi meg segítettük őket a román nyelv megtanulásában, mert nekünk, moldvaiaknak velük szemben ez volt az erősségünk. Nagyon sok emlékem van és ahányszor az osztálytársakkal találkozok mindig mesélunk a gyimesi evekről.

Az utolsó két évben éreztem azt, hogy az iskola teljes jogú tagja vagyok. Sikerült leküzdeni a kezdeti nehézségeket és behozni a kezdeti lemaradást. Innentől teljes lelkesedéssel éltem meg a mindennapokat. Kiváló oktatóim, osztályfőnökeim voltak, akik sokban hozzájárultak, hogy hasznosan teljenek mindennapjaim. Sok olyan dolgot, helyzetet megéltem, amit az iskolának és alkalmazottainak köszönhetek. Külső támogatók is segítettek a tanulmányaimban. Az ott szerzett élmények száma hatalmas. Szélesebb látókörrel és előttem álló sok lehetőséggel hagytam el az iskolát.

A papbácsinak köszönöm a bisztatást és a sok jót amit értem tett. Kivánok neki jó egezseget, kitartást és hosszú életet.

Köszönöm, hogy az iskola tanulója lehettem!