Baricz Jonella

“Nézz csak fel, az ég magas
Csak hadd mondják, hogy nem igaz” (Zorán)

Ezzel a gondolattal szeretném kezdeni az én visszaemlékezésemet az iskolánkról.
Éveken keresztül, esténként az ágyam mellett, mikor senki nem látott, azt kértem Istentől, hogy egy helyet készítsen nekem, hogy iskolába járhassak. És Ő meghallgatta imáimat: bár szegények voltunk és nem volt lehetőségem iskolába menni, mégis kellő időben kellő helyre vitt engem a jó Isten, az Árpád-házi Szent Erzsébet Római-Katolikus Líceumba, ahol fiatalkorom négy évét tölthettem el.

Az első, ami szépnek tűnt, az a kápolna, ami a bentlakás része, és igazán örültem hogy az Úr Jézussal egy épületben lakhatunk. Igazán különleges ajándéknak éreztem. Megismerhettem az osztálytársaimat és sok jó barátot, akikhez szívem nagyon közel került. Azt hiszem, nyugodt szívvel tudom mondani, hogy ilyen mély barátságok csak a líceumi évek alatt tudnak kibontakozni, talán mert a nap nagyrészét együtt töltjük, együtt izgulunk, örülünk, szomorkodunk, csintalankodunk.

A felemelkedő pillanatok közé tartoztak azok az idők, amikor ünnepekre készültünk, mindannyian népviseletben. Megvolt a varázsa azoknak az időknek, még most is jó érzéssel idézem vissza őket.

Nagy ajándék volt számomra, hogy az iskola kórusában énekelhettem. Ez a tanulás mellett kitöltötte mindennapjainkat, mert sokat próbáltunk, ünnepi szentmisén, vendégek fogadásán és sok szép kirándulás alkalmával léptünk fel. Bár most mosolyogva gondolok rá, hogy milyen harsányan énekeltünk, a mi természetességünkkel, de tudom, hogy a szívünk így volt nyitott, szabad és boldog. A zenetanárunk néha-néha igyekezett “finomságokra” tanítani minket, de mi folytattuk a magunk természetes és harsány hangján az éneket. Azt viszont biztosan tudom, hogy örömmel énekeltünk.

Egy másik szépsége ezeknek az éveknek a tanároknak a jószívűsége. Nevelőink és barátaink voltak egyben, mert miközben megkövetelték, hogy tanuljunk és fejlődjünk, mellettünk álltak, ha szomorúságot láttak arcunkon, meghallgattak és segítettek. Amikor az egyetemen voltam, akkor eszméltem rá, hogy milyen nagyszerű tanáraim voltak, mert ha valamit nem értettünk, akkor újra meg újra elmagyarázták a leckét, hogy értsük és meg tudjuk tanulni. Tiszteltük és szerettük őket.

A papbácsira visszagondolva azt tudom mondani, hogy a jó Isten kezében Eszköz és hála legyen érte! Most már látom, hogy szigorú kellett legyen. Akkor tartottunk tőle, de érezhető volt a jó szíve. Ezért ha vétettünk valami ellen, akkor mertünk bocsánatot kérni. Együtt imádkoztunk reggel és este, a hónapoknak megfelelő ájtatosságokat és nagyon sok éneket tanított. Akkor nem értettem annyira, hogy miért ragaszkodik a régi egyházi énekekhez. De ma már értem, hogy a több száz éves énekek gyökeret eresztenek nemcsak az Egyházban, hanem bennünk is. Értékeket kaptunk és főképpen arra irányította figyelmünket, hogy tanuljunk, merjünk álmodni, legyünk értékes fiatalok, felnőttek.

A jó Isten áldja meg Őt élete minden napján!
Azt hiszem hosszúra sikeredne a beszámolóm, ha le írnám mindazt a gazdagságot és emlékcsokrot, ami ezen éveimet széppé tették.
Áldott legyen a jó Isten, aki meghallgatta egy egyszerű kis lélek imáját, hogy iskolába járhatott és egy szép hivatást kapott! Hála és dicsőség Őneki!

Tisztelettel Baricz Jonella, belgyógyász szakorvos, Marosvásárhely